Tihanyi Rita - bemutatkozás

A pályámat a Fóti Gyermekvárosban kezdtem. Onnan is hosszú út vezetett addig, ahol most tartok. Ott egyetlen hónap alatt meg kellett tanulnom, hogy a legfontosabb az: szeressem azokat, akiket tanítok. Minden poroszos módszer csődöt mond, mert a gyerekeket nem lehet becsapni: ösztönösen, láthatatlan antennáikkal érzik, ha valaki szereti őket.

Nevelni, példát mutatni csak és kizárólag saját magunkkal lehet. Szép a magyar nyelv: maga-tartással. Ahogyan tartom magam, ahogyan viselkedem. Hibáztam is, tudtam, csiszolni kell a pedagógiai módszereimen, a figyelmemen, időnként a hozzáállásomon is. Sok minden érdekelt, így ezeket meg akartam tanulni, ki akartam próbálni. Voltam idegenvezető, tolmács (orosz nyelven), virágboltos (a szakmát is kitanultam), reklámértékesítő, dolgoztam a médiában (ezzel megvalósítva 10 éves koromban eltervezett célomat, miszerint tévébemondó leszek), egy könyvkiadóban kommunikációs vezető, de szereztem vendéglátós végzettséget is, hogy kipróbálhassam a vendéglátós életet is a Balaton-parton...és alig tudtak lebeszélni a jogi pályáról. Érdekelt, kihívás volt, és akkor úgy gondoltam, az élet nagy kaland, meg kell tapasztalnom, meg tudom-e csinálni. És igen, mindig meg tudtam! Mindent, amit csak elterveztem, és ha volt hozzá kellő bátorságom, kitartásom. Ha tettem érte. Ám akkor, amikor nem voltam gyerekközegben, egy idő után úgy éreztem magam, mint egy utazó, aki körülnéz külföldön, megtekinti a nevezetességeket, a különlegességeket mind kipróbálja, de aztán nagyon erős honvágya támad. Haza akar menni. Így tértem haza oda, ahonnan elindultam: az oktatáshoz.

Pedagógus-továbbképzéseket is tartottam a Nemzeti Tehetség Központban, ahol tehetségazonosítással és -gondozással foglalkoztam, emellett a Műszaki Könyvkiadónál is lektoráltam nyelvtankönyveket. Jelenleg  gyermekagykontroll-oktatóként és online magántanárként dolgozom.

Apám magyar-történelem-filozófia szakos középiskolai tanár volt, igazi apai – nevelői túlzó szigorral rendezett engem is életem útjára, és azokat is, akiket tanított. Hihetetlenül nagy tudású, tájékozott és ellentmondást nem ismerő ember volt. Sokat tanultam tőle, és zsigereimen keresztül éreztem, ahogy minden nevelési eszköz szinte belém ivódik. Nehéz volt ezeket felülírni, de muszáj volt. Ma már átlépem ezeket a késztetéseket, mert érzem, tudom, ez a világ már más, ezek a gyerekek teljesen mások. A XXI. század gyerekei.

Folyamatosan tanulok: tőlük is.  Jó együtt, ha kell, benne vagyok a buliban, táncolok, hülyéskedek, mert hiszem, hogy a könnyedség, a nevetés, a "gyerekeskedés” nem tesz engem komolytalanná, legalábbis soha nem féltem ettől. Megjegyzem, tanulmányozom, milyen a zenéjük. Nem rohanok világgá a hangos zenétől, de tudom, mikor kell halkan hallgatni velük együtt. A hülyeség, mint fontos tanulási „szakkifejezés” nélkülözhetetlen kelléke lett az életemnek. Nem zavar, ha saját nyelvükön szólítanak meg, de figyelmeztetem őket, hogy mindent a maga helyén és idejében. Ezt meg ők tanulják tőlem.

Őszintén szólva most is úgy élem meg az életem pillanatait, mint egy fantasztikus kalandot. Néha mosolyogva, néha nevetve, néha sírva, elesem, megütöm magam, felállok. Mint a gyerekek.